Velence történelme

Velencén talált régészeti leletek:

Szent István Király Múzeum gyűjteményében találhatók:

Őskor: A területi adottságok: a tó környéke és az azt környező hegyek erdeje lehetőséget biztosított már az őskorban is az ember megtelepedésére. Az első bizonyítható őskori lelet a Szeleta-korból a velencei szőlőkben előkerült, vésőnek kialakított kőpenge. A bronzkor első felében falvak sűrű hálózata alakult ki, és a késő bronzkori település nyomait is megtalálták.

Római kor: Velence területén vezetett a Gorsiumból Aquincumba (Óbudára) vezető, stratégiailag fontos út. A leletek azt bizonyítják, hogy a római kori Velence nem falu, hanem fontosabb átkelő központ lehetett. Itt haladt át az Aquincumot és Savariát (a mai Szombathelyt) összekötő útvonal is. A szőlőhegyen találtak egy mészkőből faragott LIBER oltárkövet. Ez az emlék írásos bizonyítéka a szőlő- és borkultúra római kori kezdetének. (Liber a rómaiak termékenység- és boristene volt, a görög Dionüszosszal is azonosították.) Városvédők: Velence története Az eredeti oltárkő a Magyar Nemzeti Múzeumban található. A kiállított másolatot Richter Ferenc szobrász készítette, a Szent Benedictus Borrend felkérésére.

Avarok és magyarok: A népvándorlás korától a honfoglalásig avarok lakták a területet. A régi római út az Árpád-korban megőrizte szerepét. Így a település a középkorban is jelentős volt a királyi központ, Székesfehérvár közelében. Szent István korában (1000 körül) Velence és környéke uralkodói birtokkör részének számított. A királyi uradalomnak hatalmas összefüggő területe mutatható ki a tó mellett, így a mai Velence is oda tartozott.

A török időktől a 19. századig: 1543-tól kezdődően Velence elnéptelenedett: lakossága vagy elmenekült, vagy elpusztult. Földjein a szomszédos települések lakói legeltettek vagy kaszáltak. Érdemi földművelésre a háborús kor nem adott lehetőséget. A földeket használók a kettős adóztatás határvidéki gyakorlata szerint a török földesúrnak valamennyi terményükből tizedet adtak, a magyar földesúrnak pedig évente, együttesen 20 Ft-ot. Velence a Rákóczi-szabadságharc végéig puszta volt; a falu pecsétje 1714-es dátummal készült. Meszlényi János földbirtokos a református többség mellé az 1710-es évek végén katolikusokat is telepített. A II. József-kori népszámlálás (1784) szerint Velence lakossága 1058 fő volt. A 19. század első felében Petrich György, báró Balassa Antal és Stipsics Antal is birtokolnak földeket, tehát a reformkorban jelentős a nemesi réteg. Klasszicista stílusú házaik, pincéik részben ma is megvannak. A társadalom többi rétege mezőgazdaságból (nagygazdák, kisparasztok), halászatból, nádvágásból, napszámos és falusi iparos munkából élt, 1945-ig. A 19. század végén a két szőlőtelepítő nagybirtokos földjeiről lopták el a vesszőket a napszámosok és a parasztok, hogy ők is telepíthessék azokat.

Az I. világháború és a forradalmak kora: 1914 és 1918 között a falu férfi lakosságának több mint 60%-a katonai, illetve frontszolgálatot teljesített. Az elesett hősök emlékét a városháza falán, emléktáblán örökítették meg. Az állam háborús költségeinek finanszírozására a település összes harangját leszerelték és beolvasztották. A tanácskormány idején (1919. március-július) a községben termelőszövetkezet alakult. A szervezés egyik oka a földkérdés megoldatlansága volt. A Tanácsköztársaság bukása után átmenetileg Velence is román megszállás alá került (1919 augusztusában).

A II. világháború: a légiháborútól a kitelepítésig: A település a légiháború során kapcsolódott be a konkrét harci cselekményekbe. 1944-ben jelentek meg az első amerikai repülőgépek hazánk légterében, s több repülő a Velencei-tó környékén zuhant le. Velence és térsége a Margit-vonalon feküdt, így részesévé vált a német szárazföldi haderő csapatmozgásainak. A német Déli-hadseregcsoportnak és a magyar királyi hadseregnek itt kellett volna feltartóztatnia a Vörös Hadsereget. 1944 végén a szovjet hadsereg elfoglalta Kis-Velencét, majd a település egészét. 1945 márciusáig a község lakóinak a pihenő alakulatok okozták a legtöbb szenvedést. Zaklatásaik elől a velenceiek a szőlőhegy pincéibe húzódtak, de ezek sem biztosítottak teljes védelmet. Februárban a lakosságot Baracskára, Martonvásárra és Érdre evakuálták.