A halászlé ma már szinte elengedhetetlen része a karácsonyi ünnepi asztalnak. Országszerte ismert a dunai és a tiszai halászlé, sőt, olykor még a balatoni halászlét is emlegetni szokták. Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy vajon létezett, létezik-e speciális velencei-tavi, esetleg velencei halászlé is.

Nyomtatott forrásokban ritkábban, a világhálón viszont meglehetősen nagy számban bukkannak fel olyan halászlé-receptek, amelyek nevükben a Velencei-tóra utalnak. Egy ekkora tónál, ahol ilyen gazdag halászélet zajlott, ez nem is meglepő. A velencei-tavi halászlének pedig megyei és országos hírneve volt.

A Fejér Megyei Néplap 1956. augusztus 15-i száma például a megyei ünnepi vásár ajánlójában külön kiemelte azt, hogy az esemény egyik legnépszerűbb része évről évre a vásári ételek bősége: „Nem hiányzik a vásárról az elmúlt években annyira közkedveltté vált velencei halászlé és a móri borkóstoló sem.” De nemcsak megyei szinten, hanem országosan is elismert és keresett volt a velencei halászlé. A Hétfői Hírek 1958. szeptember 15-én arról számolt be, hogy az Országos Mezőgazdasági Kiállítás egyik fő nevezetessége a kitelepült velencei halászcsárda volt, ahol „a velencei halászcsárda medencéjében eddig már 125 mázsa ponty, 123 mázsa fogas és 11 mázsa harcsa lubickolt, amíg a szakács kése alá nem került.” Az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején egy nap alatt 3000 adag halászlét adott el Budapesten a Velencei Halászszövetkezet kitelepült halászcsárdája.

Tehát nemcsak a tókörnyéki halászcsárdák öregbítették a velencei-tavi halászlé jó hírnevét, hanem a Velencei Halászszövetkezet is. Agárdon és Velencén volt a szövetkezet halsütödéje, és a szövetkezet üzemeltette a velencei Halászcsárdát is. 1972-ben a Fejér Megyei Néplapban egy panaszlevél árulkodott arról, hogy mily népszerűek is voltak a halételek a Velencei-tó partján: „Agárdon igen nagy népszerűségnek örvend a Velencei Halászszövetkezet halsütője. A nagy elismerést a kitűnő halászlé szerezte meg számára. S a halászlé ízével szánkban bosszankodunk szép számmal, akik szívesen fogyasztanánk most is a halászléből, vagy vinnénk keszeget, süllőt, pontyot.”

Az, hogy a velencei-tavi halászlé milyen jó hírű volt, már ezekből a beszámolókból is egyértelmű. A kérdés csupán az, hogy vajon milyen recept szerint készült a leves. Az egyik recept és elkészítési mód a halászok sajátja volt. Ez tehát egy olyan halászlé receptje, amelyet a halászok maguknak készítettek. 1962-ben, amikor a Velencei-tóban fogták ki az év legnagyobb harcsáját, egy rövid riport jelent meg az Esti Hírlap július 31-én „Hej halászok…” címmel, amely egy halászlé-receptet is közreadott:

„A szúnyogszigeti halásztanya nádfedeles házikó, egy szelíd emelkedő oldalához tapasztva. A halászok nemrég tértek meg a vízről, s most a zsákmányt mérik a tanya előtt álló nagy lengőmérlegen. Heten vannak a halászok, s a zsákmány nem valami gazdag. Egy 9 kilós harcsa, négy nagyobb és három kisebb ponty, két kis süllő és néhány apró hal a délelőtti fogás.

– Nagy a meleg, elbújnak a halak – mondja Ángyás Gábor, a legidősebb halász, aki már 42 esztendő óta lesi a vizet.

De a többiek sem sokkal fiatalabbak, az ötvenedik évüket valamennyien elhagyták. Csizmadia István, Tóth János, Törzsök Gábor és az ifjabbik Ángyás, a József. Ö is az ötvenötödiket tapossa…. Főznek a halászok. Nagy kondérban főzik a halászlét, ami itt egészen másmilyen, mint egyebütt. Dehát milyen is?

— Egy ponty, egy süllő, sok kis hal. A lébe só és vereshagyma, s amikor már forr, akkor jön a pirospaprika, meg a cseresznyepaprika. Ha elfő a habja, kivesszük belőle a húst, megsózzuk, s előbb a levét esszük, csak azután a halat.”

A leírás alapján ez egy viszonylag egyszerű, alaplé és passzírozás nélküli recept, amelynek jellegét a benne lévő halak változatos ízei adják. Az, hogy a recept nincsen túlbonyolítva, nem meglepő, hiszen a halászok által főzött halászlé országszerte sokkal egyszerűbb volt, mint a halászcsárdákban, éttermekben készített étel.

Solymos Ede néprajzkutató, a velencei halászat tudós ismerője így írt erről a Petőfi Népe 1965. június 27-i számában: „A halászok a mindennapi halfőzésnél többnyire az egyszerűbb megoldásokat választják, ami érthető, hisz munka közben, a vízparton sem idejük, sem kedvük, sem felszerelésük nincs a rafinált konyhai műveleteket elvégezni.” Nem meglepő tehát, hogy a velencei halászatról írott könyvében a szerző négy, egymástól ugyan részleteiben eltérő, de jellegében az Esti Hírlapban megjelenő változattal azonos, vagyis alaplé nélküli, vízben főtt halat, paprikát és hagymát (esetleg krumplit) tartalmazó halászlé receptet jegyzett fel. A halászok étkezése – jegyzi meg Solymos Ede több helyen – rendszerint nagyon egyszerű volt.

Vagyis a hagyományos velencei halászlé egyik fajtája minden bizonnyal az a letisztult, gyorsan elkészíthető leves volt, amelyet a halászok a maguk számára főztek. No de ez a leves volt-e olyannyira népszerű megyei és országos szinten? Minden bizonnyal nem. Sokkal inkább az a halászlé, amelyet például a híres velencei Halászcsárdában szolgáltak fel. (A „Gödör” becenévre hallgató halászcsárda a Béke útnál, a mai Resort and Spa és a vasútállomás közötti területen helyezkedett el.) Ezt a halászlét is velenceiek készítették, és ez is legalább annyira hagyományos, mint az előbb említett. Csak éppen másként. Szerencsére erre a halászlére vonatkozóan is van forrásunk. Méghozzá egy teljes receptünk, amelyet nem más, mint Salabert István, a velencei Halászcsárda főszakácsa tett közzé 1964-ben a Képes Újságban. Lássuk a receptet!

„Ponty halászlé. A halak fejéből, farkából készül az alaplé. Nincs benne semmi zsír, de van benne cseresznyepaprika és paradicsompüré. Mire a hal elfő, megfő a hagyma is. Ebből a léből szűrjük le a halászlének valót. Beletesszük a halszeleteket, amikor forrni kezd, megpaprikázzuk és körülbelül 40 percig főzzük, nagy tűznél, erősen forralva. A színéről látni, hogy mikor készül el.”

Ez az alaplével készült halászlé egy kicsit bonyolultabb, mint a halászok halászleve – viszont csak egyfajta halat, pontyot tartalmaz. Salabert István munkássága és a velencei Halászcsárda receptjei és újításai, valamint a Velencén virágzó halkultúra és gasztronómia külön cikket érdemel a Velencei Híradó egy későbbi számában. Az azonban kétségtelen, hogy Salabert István személye és elhivatottsága jelentős mértékben hozzájárult a velencei halászlé országos hírének öregbítéséhez. Sőt, még azon túl is! Hogy mennyire így volt ez, azt bizonyítja Salabert rövid élettörténete és elismeréseinek felsorolása a Fejér Megyei Hírlapban 1972 júliusából:

„Sokan tudják, de mégsem elegen talán azt, hogy ott Velencén, közvetlen a vízparton – mai népszerű nevén: a gödörben – található csárda, a tavi halászok történetében első htsz-vendéglő, amelynek halfőzőmestere Salabert István. Az a férfiú, akinek az öregapja is itt halászgatott e csendes vidéken, akinek neve ott található a halászati termelőszövetkezet alapítóinak névsorában. És még valahol: ő Magyarországon az első halász, akit Népköztársaságunk a halfőzőtudományáért aranyoklevéllel tüntetett ki. Annak idején a televízióban is bemutatták őt, mert — említettük már — a budapesti Albertirsai úton lezajlott országos és nemzetközi kiállításokon és vásárokon nemcsak repetázni akart a halászléből a látogató, hanem látni is azt, aki ilyen ízekkel tálalja a tó pontyait. Valósággal felfedezték őt, miként az angliai Fülöp hercegnek, a királyné férjének lovásza, és állítólag csak a szigorúan időhöz kötött program miatt nem juthatott el a htsz csárdájába halászlére az angliai méltóság.”

Milyen is volt tehát a velencei halászlé? Kétségtelenül nem egyfajta, hanem legalábbis kétfajta változatban élt – és ha jó velencei halból készült, mindkét változatában bizonyosan finom volt. A velencei Halászcsárda halászleve e változatok között olyan helyi értékünk, amelyet érdemes megőrizni. Erre törekszik Kamocsa Zoltán halászléfőző mester, a MOHOSZ Velencei-tavi Kirendeltségének munkatársa is, aki a velencei Halászcsárda receptjét osztotta meg azon a youtube-n elérhető videófelvételen, amelynek címe: „Így készül a velencei-tavi halászlé”. Most már csak azt a fent említett archív felvételt lenne jó megtalálni, amelyen Salabert István maga beszél.